Prológus

Louis Tomlinson:

Kidobtak a bandából. Akkor abban a pillanatban olyan volt, mintha halálra ítéltek volna. Tudom, nem viselkedtem a legszebben a többiekkel szemben, de ez azért mégis csak túlzás volt. Biztos vagyok benne, hogy ők is csöppentek már olyan helyzetbe, ami padlóra küldte őket, és egyszerűen az érzés is nyomasztó volt, hogy már soha többé nem tudnak felállni. Elfordultam tőlük, nem engedtem, hogy segítsenek, falat vonva magam köré éltem borús, előreláthatatlan napjaimat. Mindig azt csináltam amit abban a pillanatban jónak láttam, végül ez lett a vesztem. Nem jártam koncertekre, napokat töltöttem kórházakban, úgy hogy mindvégig azt próbáltam közölni a világgal minden rendben van. Ezek után a többiek is elfordultak tőlem. Nem volt családom, nem voltak barátaim. Minden este az alkohol volt a társaságom, a cigi minden percben járta kezemet. Bezárkóztam, nem szóltam senkihez, szürke köd fedte el az agyam nagy részét és a cigi füstje. Nem tudom mi válthatta ki ezt a fajta viselkedést belőlem. Talán a hírek, a sajtók, a fotósok, az újságírók, akik minden percemet figyelemmel kísérik és próbálják világgá kürtölni a hazugságokkal teli sztorikat. Szinte látom a szemükben, hogy csak arra játszanak mikor adjuk fel, hogy meddig bírjuk még ezt a fajta megaláztatást és terhet amit a nyakunkba rónak. Visszaakartam kerülni, elakartam nyerni a bizalmukat és barátságukat újra meg újra, de nem álltak velem szóba. A sok próbálkozást aztán én is meguntam és végleg elengedtem őket.