14.rész Hallgass örökre!

~Hibát, hibára halmozok. Azt se tudom melyik problémát oldjam meg hamarabb. Egy végeláthatatlan pályán futom az ismétlődő köröket. Nem tudom mikor lesz vége, mikor adom fel és menekülök el saját magam elől. Egy szó is összetörheti a kapcsolatokat. Talán, mindenkinek jobb lenne ha hallgatnék.~

~Abby~

Levegő után kapkodok, nem tudom mit tegyek. Teljesen kiment a fejemből a mai program. Erőtlenül ejtem ki a szavakat a számon. Érthetetlenül dadogok össze-vissza.

- Úh..Liam..én..teljesen elfelejtettem. - a homlokomhoz kapom a kezem, összeszorítom a fogaimat.

- Nem tudlak elérni, senki nem tud rólad semmit. Mégis hol vagy? - reménykedem benne, hogy hamar lenyugszik, de ez lehetetlennek tűnik. Hangja a lehetségesnél is dühösebb és hangosabb.

- Ne haragudj. Sietek haza. - visszapillantok a folyosóra, sehol senki. Szólnom kéne, hogy elmegyek, de tekintettel vagyok a szabályokra, így amilyen gyorsan csak tudok leszáguldok a lépcsőn és pillanatok alatt elhagyom a kórházat.

- Felesleges. - megdermedek. - vége. A producer lemondta a közös munkát, azt mondta ezek után nem kíváncsi rád. - tudom. Tisztába vagyok vele, hogy elszúrtam, de abba reménykedem, hogy csak a méreg beszél belőle. Haragszik, csalódott bennem. Fogalmam sincs, hogy tudtam így összekutyulni a helyzetet. Egyszerűen már nem tudom eldönteni mi a helyes és mi nem.

- Nem! Biztos van még esély. Liam egy perc és ott vagyok! - reménykedve epekedek egy újabb esélyért. A legelső taxi-t leintem, beszállok, lediktálom a címet és ahogy csak tudom siettetem a sofőrt.

- Abby, nem érted? Vége! - Nem! Nem lehet vége! Kell hol legyen másik megoldás! Nem engedem, hogy miattam máshogy alakuljon a karrierjük. Ez lehetetlen. Percek alatt a megadott címnél vagyunk, kiszállok a kocsiból és berontok a házba. Liam a nappaliban áll, kezében a telefon. Szétkapcsolja a vonalat és felém tesz egy-két lépést. Nyakán láthatóvá válnak az erek, szeme összeszűkül, állkapcsát rángatják az idegek. Kezét ökölbe szorítja. Bizonytalan lépést teszek hátrafelé, de beleütközöm az ajtóba. - Hol voltál? - mintha mérget köpne, összeszorított fogai közül, szinte érthetetlenül szűrődnek ki a szavak.

- Liam! Kérlek ne haragudj! - lehajtom a fejem, nem merek a szemébe nézni. A szívem zakatol, az agyam pörög, de feleslegesen. Nem jut eszembe semmi kézzelfogható ötlet. Liam megfordul és az emelet felé veszi az irányt.

- Menj el! - ejti ki a szavakat a száján, mikor a lépcső közepén jár, nagyokat pislogok, és abban reménykedem, hogy rosszul hallottam. Nem áll meg, a szobájába érve magára csapja az ajtót. Üveges tekintettel nézek előre és sűrű köd kezdi fedni az agyamat, a lábam a földhöz gyökerezett, mozdulni nem birok. Nem dobhat ki. Nem! Ezt nem teheti! Mindenki vét hibákat, nem lehet ilyen. Biztos csak dühös és idővel megváltozik a véleménye. Hisz, az unokatesóm. Elakarok menekülni a problémák, fájdalmak elöl.  Szeretném megakadályozni a lehetetlent, a bajt. Olyan mintha folyamatosan ugyanazokat a köröket futnám, eredménytelenül. Veszekedés, baj, hirtelen cselekedet, hiba, vita, békülés, újabb konfliktus. Ez tökre teszi az embert és a barátaival, családtagjaival kialakított szoros kapcsolatot. 

Niall lépteire leszek figyelmes. A szöszi egy pillantást vet rám, bólint, majd birtokba veszi a konyhát. Elmosolyodom, tekintetem az emelet felé szökik. Gondolkodás nélkül indulok Liam szobája elé. A lépcső egyes helyeken nyikorog talpam alatt. Megállok az ajtó előtt és minden következtetés nélkül nyomom le a kilincset. Bizonytalan lépteket teszek előre, amíg Liam-be nem ütközöm. Előtte egy-két méterrel megállok és a kávébarna szőnyeget kezdem pásztázni. Hallom Liam sóhaját. 

- Ne haragudj! - kezdem, mire az előttem álló a fiú az ajtóhoz megy és kitárja előttem. Ebből arra következtetek, hogy nem gondolta meg magát és még mindig azon az állásponton van, hogy nem akar többet látni. - Kérlek hallgass meg! - bátortalan lépéseket teszek felé. Vállát leengedi, és kezét leveszi a kilincsről. Visszasétál az íróasztalhoz, kihúzza a forgószéket, majd velem szembe leül. Karba tett kézzel és felhúzott szemöldökkel várja, hogy elkezdjem - a látszólag unalmas -monológomat. Egy mély levegőt veszek, és megjön a bátorságom, mikor megfeszült testét elengedi és a düh egyre kevesebb mozdulatán mutatkozik meg. - Tudom elrontottam, de ígérem rendbe hozom! Mindent megteszek, hogy egy új esélyt kapjak. Még ma felhívom a producert és beszélek vele. Felajánlok majd bármit, csak vállalja el a veletek végzendő közös munkát. Tisztában vagyok azzal, hogy most a hátad közepére kívánsz, valamint, hogy minden pillanatban átfut az a gondolat az agyadon, hogy egyáltalán mi a francért jöttem ide, de meg kell értsd, hogy sajnálom. Hibáztam, de helyrehozom a dolgokat. - erőteljes bólogatásba kezdek és mindent elkövetek azért, hogy meggyőzzem a velem szemben ülő fiút. Kifújja a levegőt, feláll a székről és felém tesz egy lépést. 

- Szerinted sikerülne? - kérdezi gyanakvóan, majd elmegy mellettem és kinyitja az ablakot. A szobát kezdi átjárni a kinti friss levegő. 

- Bízz bennem! Még ma elintézem! - összekulcsolom a kezem és várom a válaszát. Féloldalas mosolyra húzza a száját, amit jó jelnek veszek. Megcsóválja a fejét, majd az asztalhoz megy, az egyik fiókból előhalász egy kis cetlit és a kezembe nyomja. 

- Ha minden igaz ezen a számon eléred. - egy apró mosollyal díjazom cselekedetét, majd megpróbálom mihamarabb elhagyni a szobát, de Liam meggátol. - Csak egy kérdés. - állít meg, megfordulok. - Hol voltál? - nem válaszolok. Lehajtom a fejem és próbálok kibújni a feljött téma alól.  - Harry? - kifújja a levegőt. Tisztában van a válaszommal. Aprót bólintok. - Azt hiszem, ezt már megbeszéltük. - összefonja a kezét maga előtt. Tudom mire céloz. A földet pásztázom és nehezemre esik megszólalni. - Úgyhogy, nem szeretnék még egyszer ezzel foglalkozni. - felfogom kérését és gondolkodás nélkül, percek alatt elhagyom  a szobát és tárcsázom a számot. Nem is kell sokat várjak, a vonal végén egy férfi szól bele a telefonba. 

- Igen, tessék?! - mély hangja eltér a megszokottól. A ágyhoz sétálok, leülök.

- Jó napot! Abby Payne vagyok! - egy sóhaj hagyja el a száját.

- Segíthetek valamiben? - ironikus kérdés, ironikus hangnem. 

- A mai nap egy baleset avatkozott a találkozásunkba. Nagyon sajnálom, de nem volt alkalmam elmenni. Viszont nagyon örülnék neki, ha betudnánk pótolni, hisz ez egy nagy ajánlat mindkét fél számára. Ha érti mire gondolok. Szóval, nagyon hálás lennék, ha időt szánna ránk, valamint a dalaimra. - megvakargatom  a tarkómat és mélyen reménykedem benne, hogy hatással voltam erre a fickóra. A vonal végén csend, percekig nem szól senki.

- Tudja kisasszony, eléggé időhöz kötött ember vagyok. Nem nagyon van itt lehetőség ilyesféle 'pót találkozgatásokra'. - hiszek magamban, és bízok benne, hogy sikerül rávennem az ellenkezőjére. Biztos vagyok abban, ha elmegyünk belátja érdemes volt időt szakítania ránk.

- Kérem! Ígérem, egy óránál többet nem kell ránk szánjon. - még egy sóhaj, ujjaimmal az ágyon kezdek dobolni.

- Legyen. - a szívem a megszokottnál gyorsabban kezd verni, nem is húzom tovább az időt, megköszönöm a lehetőséget és lerakom a telefont. 

Magabiztosan, felemelt fejjel sétálok át a szomszédos szobába, ahol Liam a laptopján bíbelődik. Megállok mellette és közlöm vele a jó hírt.

~Harry~

Még a komor, szürke hangulatú kórházat is feltudja dobni ez a lány. Egyszerűen már csak a kisugárzása is magával ragad.

Belépek a szobába, ahol a testvérem velem szemben fekszik egy fehér lepedővel fedett ágyon. Mindenhol csipogó gépek és számomra ismeretlen eszközök. Bizonytalan lépteket teszek az ágy felé. A nővérek szerint jobban van, de rengeteg pihenésre van szüksége. Csukott szemmel fekszik, mozdulatlanul. Ha nem tudnám, hogy csak alszik biztos halálra lennék rémülve. Hatalmas kő esik le szívemről mikor elmondják, hogy felfog épülni. 

****

Kilépek a szobából, de Abby sehol. Körülnézek, a folyosó üres, kihalt. Biztosan sétálni akart. Percek alatt a parkolóban találom magam, de Abby sehol. A zsebembe nyúlok és a telefonom után kutatok, megtalálom, előveszem és a kikeresett nevet kezdem tárcsázni. Kicsöng, bekapcsol a hangposta. Próbálom még egyszer, de egyszerűen lehetetlen elérni ezt a lányt. Talán valami baj történt? Vagy rosszul lett? De hát, miért nem szólt, hogy elmegy? Ezekkel a kérdésekkel együtt szállok be a kocsiba, elindítom. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből Abby-t. Borzasztóan nyomaszt az érzés, hogy nem tudok róla semmit. Felgyorsítom a tempót és szempillantás alatt a ház előtt vagyok. Besietek a házba, és a tévé hangjára leszek figyelmes. Levetkőzők, majd a nappali felé veszem az irányt. Niall egy tál popcornnal a kezében néz valami hülye sorozatot. Percek múltán a bejárati ajtó nyílására leszek figyelmes. Liam és Abby felettébb jó kedvel veszik le a cipőjüket, majd Liam figyelembe se véve engem elmegy mellettem és felrohan az emeltre. Abby velem szemben áll, szótlanul. Arca eltorzult, komoly, talán kicsit szomorú is. Elindul, de nem áll meg. Ennek következtében elkapom a csuklóját, hisz azt érzem valami nagyon nincs rendben. Abby nem fordul meg, üveges tekintettel mered a lépcsőre. 

- Harry.. - lehatja a fejét és próbál szabadulni fogásomból.

Szép jó reggelt minden kedves olvasómnak!

Tudom volt akinek tegnapra ígértem a történetet, de pontban éjfélkor sikerült befejeznem és annyi energiám már nem volt, hogy fel is tegyem. Azért remélem nem haragszotok rám, és még mindig mellettem vagytok. Nagyon, nagyon, nagyon, elképesztően jól esik a sok-sok komment amit kapok! Nem tudom mi lenne velem nélkületek! Imádlak titeket!!!! ÉÉÉÉS még egy rendszeres olvasó! 9-en vagyunk!!! Köszönöm szépen!!!! Hihetetlenül jól esik!! 

Várom a véleményeteket erről a részről. :)

Sok-sok puszi és élvezzétek a szünetet! :)

DoLil xx