18.rész Játék?

~ Változnak az emberek, ezt nem tudjuk megakadályozni. Egyesek jó, mások rossz irányba. Persze én kifogtam azt az embert aki már más úton éli életét és attól félek nem fogom tudni lerángatni arról az útról. ~

~Abby~

Csend. Senki nem szól, még csak a levegővételét sem hallom. Nem sok jót sejtek.

Talán nem ismer fel, hisz már évek óta nem beszéltünk, lehet, hogy ismeretlen a hangom számára. Talán jobb is, hogy nem válaszol, mindjárt leteszi, de legalább akkor is elmondhatom, hogy megpróbáltam. Megpróbáltam, de nem jártam sikerrel. 

- Abby? Milyen Abby? Sajnálom, de szerintem téves hívás. - mondja, de hangja elhalkul a mondat végére. 

- Nem. Louis. Én vagyok az, Abby. Abby.. Payne. Kérlek ne tedd le. - szinte szavába vágok, félek kinyomja a telefont és megnehezíti próbálkozásomat. 

- Payne? Mármint az a Payne? - akadozó hangjához, most zavart tekintetét tudom elképzelni. Hirtelen mosolyra szökik a szám megmagyarázhatatlan módon, de ilyenkor jövök rá, hogy mennyre is örülök annak, hogy egy ilyen unokatesóm van, mint Liam. Nem tudom mi lenne velem nélküle, azt se tudom, hogy tudtam megszakítani vele a kapcsolatot. Évekig nem szóltunk egymáshoz, szerintem még a létemet is elfelejtette. Most meg mint derült égből villámcsapás betoppanok az életükbe, felkavarva ezzel egy-két ember mindennapját. 

- Igen, vagyis szerintem. Liam Payne unokatesója vagyok. - pontot tettem az i betű végére. Így már biztos vagyok benne tudja ki vagyok. De nem szól, csend van, túlságosan nagy csend. Sípolás jelzi a hívás végét, megszakította a vonalat. De miért? Csak bámulom a fekete kijelzőt, és nem tudom mit csináljak. Volt egy ötletem, ami elérhetőnek bizonyult, de most már belátom. Belátom, hogy nem tudok nekik segíteni. Pedig Louis volt az utolsó reményem. 

~Louis~

Felhív. Hirtelen a szürke mindennapok közepette felhív. Megkeres az a lány akivel alig beszéltem pár szót. Akinek a nevét is elfelejtettem és akire egyáltalán nem emlékeztem a mai napig. 

Nem tudom felfogni, hisz azt se tudom miért keresett. De engem ne keressen. Jó vicc, hogy évek után most tud felhívni. Felém se nézett, egyik se. 

Senkinek nem volt eszébe, hogy megkeressen, vagy eljöjjön egy nap és hagyja hogy megmagyarázzam a dolgokat. Nem. 

Ne nézzen már hülyének. Tán Liam nem bírja nélkülem. talán belátta, hogy semmire nem megy, ha csak hárman vannak. De miért az unokahúgát küldi? Nem tud a szemembe nézni és nem tudja személyesen elmondani, hogy megbánta mikor kitettek a bandából. Azt mondta, hogy boldogulok én nélkülük is, így,  nincs rájuk szükségem. 

Percekig nézem a telefonom és azon töröm a fejem, hogy vajon mi okból keresett meg Abby. Else tudom képzelni mi a jó francot szeretne mondani. De megmondva az őszintét nem is érdekel. Csak röhögni tudok rajtuk. Egyszerűen nem bírták, hogy van egy ember aki esetleg egy kicsivel bátrabb és merészebb mint ők. Nem szerették, hogy én visszamertem szólni a "nagyfőnöknek" és nem hunyászkodtam meg. Igenis visszaszóltam, amikor tudtam, hogy nekem van igazam, nem tűrtem a gyanúsítgatást. Egyszerűen felnőttem és a magam ura lettem, ez pedig nem tetszett nekik, így elküldtek. 

Azzal magyarázták a dolgot, hogy már nem bírtak velem. Hát ilyen nevetséges dogot se hallottam még. Még, hogy velem nem bírtak? 

Mindenesetre tudom, hogy szükségük van rám és kellek a csapatba. 

A telefont az ágyra lököm és kimegyek a konyhába. Leülök az asztalhoz és az előttem lévő pohárból kortyolok egy keveset. Az alkohol marja a torkomat, szemem kitágul, a szívem hevesebben ver. 

- Már megérte felkelni! - emelem a poharat a magasba és legurítom az utolsó cseppet is. A telefonom csörgésére leszek figyelmes. A hálószoba fele sietek és a készülék után kapok, a fülemhez emelem és a legbájosabb hangomat elővéve beleszólok a telefonba. 

- Igen, tessék. - Abby hangja megtöri a csendet.

- Louis, meg kell hallgatnod. Muszáj. - kérése hallatán felhúzom szemöldököm és leülök az ágyra. 

- Dehogy kell! - nevetek és az újabb kinyomáshoz készülődöm, de egyenlőre nem teszek semmit. 

- Kérlek. - határozott, szinte követelő hangneme elgondolkodtat. Talán nem olyan mint a rokona és vele érdemesebb lenne tárgyalni. Fúrja az oldalamat a kíváncsiság, így tovább hallgatom a vonal végén lévő lányt. 

- Hát. Nincs sok időm, de talán meghallgathatlak. Mit szeretnél? - kérdezem és megvakarom a tarkómat.

- Beszélni veled. - mondja, hangnemén nem változtat. 

- Most is beszélünk. - nevetek és az ablakhoz sétálok, tavaszi levegő megcsapja arcomat. 

- Nem telefonon keresztül. - megforgatom szemeimet, és egy kis szórakozásra ösztönzöm magam.

- Csak nem egy őrölt rajongó vagy? - elmosolyodom, köhintést hallok a vonal túlsó végéről. 

- Ez most komoly Louis. - nevem elég furán cseng az Ő szájából, szokatlan mástól hallani ezt az egy szót. 

- Na mi lehet olyan komoly, annyira, hogy találkozni akarj velem, sok-sok év után? - kérdezem és az ablakpárkányba ülve figyelem a ház előtt elhaladó autókat. 

- Tudunk találkozni vagy nem? - magabiztos személyisége sugárzik, úgy tűnik nem tűr ellentmondást és hát mit ne mondjak jó kis mulatságnak tűnik ez. Évek után Liam jönne hozzám könyörögni? Remek játéknak bizonyul, így nem hagyok más választást, belemegyek.

- Hát, ha kegyed ennyire határozott, nem tudok nemet mondani. A hétvége megfelel? - kérdezem a naptáramat figyelve.

- Igen. - nem mond mást, nem köszöni meg a lehetőséget, nem csinál semmit. Megrázom a fejem. 

- Hova menjek érted? - elmosolyodom, hisz szerintem erre a kérdésemre nem számított. Szeretek összezavarni embereket és úgy tűnik most is sikerrel jártam. 

- Van lábam tudok sétálni. - szűri fogai közül a szavakat. 

- Persze persze, ezt nem is akartam megkérdőjelezni. - alig bírom visszafogni a nevetést. Tarkómat dörzsölgetem. - Akkor gyere ide, szombaton. Legyen mondjuk délután két óra. A címemet üzenetbe elküldöm. 

- Oké. Ott leszek. - semmi vidámság. Komor hangulatát tartotta egész telefonálás alatt. 

- Csak nehogy lejárd a lábad, hidd el akkor élnél majd azzal a lehetőséggel, hogy autózzál. De hát, én felajánlottam. - nevetésemet már nem tudom visszafogni. Hirtelen feltör belőlem, de ekkor már látom, hogy kinyomta. Letette a telefont, köszönés nélkül. 

Hát be kell lássam, jó kis hétvége elé nézünk. 

~Abby~

Nem bírom, egyszerűen nem bírom a viselkedést, hangnemét, muszáj lépnem. Kinyomtam, elköszönés nélkül.

Megérdemelte, tapló módom viselkedett. Morogva lépek ki a parkból és Niall kedvéért a legközelebbi büfé felé veszem az irányt. 

A szombatra gondolva görcsbe szorul a gyomrom. Biztos, hogy akarom én ezt? Képes lennék ilyen baromságokat csinálni az unokatesóm kedvéért? De nem csak miatta vagyok ilyen hülye. Nagyon jól tudom, hogy Harry is a csapatba van és szeretnék neki is segíteni, meg persze a szöszinek. 

Elég hosszú hétvége elé nézek. Igazából azért is mert, fogalmam sincs, hogy miért hívtam fel és, hogy majd mit mondok neki szombaton. Ötletem sincs, azt se tudom mit akarok elérni nála. Szidjam le? Vagy kérjem, hogy jöjjön vissza? Nem! Jó vicc, ne jöjjön vissza. Csak segítsen nekik egy kicsit. Mondjuk egy-két koncert erejéig. 

A gondolatok ide-oda kavarognak a fejemben és tudom, sőt biztos vagyok benne, hogy örültségét csináltam és már nem tudom visszavonni. Egy rohadtul rossz játékba rángattam bele magam és majd hetek múltán nem győzöm keresni a kiutat.  

Drága olvasók!

Nagyon hálás vagyok nektek és nem győzöm elégszer megköszönni, hogy nem hagytatok cserben!!! Igaz a kommenteken annyira nem, de az oldalmegjelenítéseken nagyon is meglátszik kedvességetek!! Remélem az elkövetkezendő időkben több hozzászólást fogok olvasni, hiszen nagyon kíváncsi vagyok a véleményeitekre! :) 

Köszönöm, hogy velem vagytok!! Imádlak titeket!!! <3

Sok-sok puszi és ölelés! 

DoLil xx