8.rész Tudat

 ~Nem tudok megszólalni, nem jönnek a szavak mintha néma lennék, csak állok percekig. Aztán jön Ő és újra minden a régi, percekig csak egymás karjaiba borulva próbáljuk elhitetni magunkkal, hiányzott. Boldog vagyok és kíváncsi.

De most már, tudni fogom.~

~Abby~

Csend.

Magány.

Hiány.

Mozdulatlanság. A talpam mintha földbegyökerezett volna pont abban a pillanatban, hogy megláttam őt. Üresnek érzem a szívem egy részét, azt amelyiket eddig ő töltötte ki. Csak most eszmélek fel arra mennyire de mennyire hiányzott. Hogy tudtam így elhanyagolni az érzéseimet? Hogy nem hívtam fel? Pedig ő keresett, számtalanszor hívott és üzent. Próbált információt szerezni rólam, próbált helyrehozni mindent de én nem engedtem neki. Barom vagyok. Most döbbenek rá mekkorát hibáztam hisz itt látni újra és újra azt hozza a felszínre, hogy legszívesebben elfutnék saját magam elől.

Csillog a szemem a gyűlő könnyektől, de minden erőmmel azon vagyok, hogy megakadályozzam kibújásukat. Azzal mindent elárulnék, köztük azt is hogy mennyire gyenge vagyok. Erősnek akarom mutatni magam, töprengek. Mit kell ilyenkor csinálni? Már rengetegszer előttem volt az a kép amibe most belecsöppentem. Számtalanszor átfutották már az agyamat azok a mondatok amik most nem akarják elhagyni a számat. Egy hülye szó, annyi se jut most az eszembe. Bezzeg a gyomrom most kezdi kiélni magát és mintha több száz repülő bombázná a házat. Elvörösödök és kezemet összekulcsolom a korgó hasamon. Lesütött szemekkel állok a lépcsőn, szeretnék lecsillapodni és izgatottságomat leplezve kiosonni a konyhába.

Mozdulatlan a társaság a légtér néma, senki nem beszél. Egy szempár. Csak a velem szemben álló fiúra  koncentrálok és próbálom kizárni a többieket  látókörömből. Semmit nem változott, még mindig az a sármos, jó képű fiatalember. Tekintete döbbent, öltözködése laza tehát biztosan menedzser váltásuk volt az utóbbi időben. Testtartása nyugodt, semmitmondó, barna szemeit rajtam tartja. Azon tanakodom jó ötlet e a nyakába ugrani vagy inkább játsszam továbbra is a szobrot. Óh Abby, ezen nem most kellene gondolkodnod! Hülye, hülye! Liam elmosolyodik, biztos visszaemlékezett arra, hogy évekkel ezelőtt is ugyanilyen szerencsétlen voltam. Hú de gáz, már több perce itt állunk senki nem mozdul a fiúk tekintete ide-oda cikázik.

- Amy! El se hiszem, hogy te vagy az! - csodálkozik el és hirtelen reakciójának köszönhetően egyszer-kétszer összeráncolja a szemöldökét.- De jó téged újra látni! - Harry köszöntése váratlanul ért mindenkit, legfőképpen engem már csak azért is mert ha jól tudom más lány nincs a házban, így fogalmam sincs kinek köszönt a velem szembe jövő göndör.

- Te hülye, ő Abby. - Niall hirtelen felindulásból löki tarkón a mellette elhaladó Harry-t. Mindenki mosolyog, Harry pedig a fájó részt simogatva néz rám bocsánatkérő tekintettel. Örülök, hogy ennyire emlékszik rám. Styles mindig is rengeteget hülyéskedett és ugratta a többieket. Rendes, aranyos fiú de neki is vannak idegesítő pillanatai és olyankor a plafonra lehet tőle mászni. Mosolya mindig a bátyámra emlékeztetett és ez most se történik másképp. Az idő csigalassúsággal telik, az óra mutatója alig-alig mozdul. Várakozó és kíváncsi tekintetek amik kezdenek az őrületbe kergetni. Liam nem habozik, szapora, magabiztos léptekkel elindul felém próbálok felkészülni lelkileg az ordibálásra és a veszekedésre ami következni fog. Mély levegővételemet Liam teste akadályozza meg. Ölel. Én pedig mosolygok.

Karjaimat nyaka köré fonom fejemet pedig a vállára hajtom. Lassú szívverése nyugalommal tölt el, egy-két könnycsepp akaratlanul is Liam vállára hull.

Keresem a szavakat. Most akarok közölni vele mindent, hogy mennyire hiányzott, megbántott, kérjen bocsánatot, ne engedje még egyszer hogy ilyen távolság legyen köztünk, hogy segítsen, ne haragudjon, legyen mellettem mert szükségem van rá. Szeretném elmesélni neki a lemezszerződést amit ajánlottak, a sok dalt szívem szerint máris az orra elé tolnám, hogy nézze át és adjon tanácsot. Leakarom szidni, hogy hagyta ennyire megromlani a kapcsolatunkat, de nem teszem mert tudom az én hibám. Csak pislogok nagyokat, egy szó viszont akaratos és mindenáron elakarja hagyni a számat.

- Hiányoztál. - suttogom fülébe. Hogy nem vettem észre mennyire elveszett voltam nélküle és a fiúk nélkül. Annyira bánom az egészet.

- Ne sírj. - simít egyet a hátamon.- Te is hiányoztál. - fújja ki a levegőt és enged az ölelésén, elveszem karjaim a nyakáról és egy lépéssel hátrébb megyek. Nem tudom mi játszódik le most Liam fejében, de tisztába vagyok azzal, hogy komolyan gondolja. Az az egy mondat amit az előbb hallottam felér most bármivel. Hihetetlen békesség kerít hatalmába, a lelkem nyugodt, a vérem újra buzog, a szívem erőteljesebben üt és mutatja meg ki testem felett az úr.

Végigpörgetve az agyamon az elmúlt éveket, elég sok mindent meg kell beszéljünk. Az én életem se ment döccenő mentesen, voltak problémáim és keserves napjaim. Ha jól elnézem a fiúk se sok szerencsés nappal találkoztak az elmúlt időkben, hisz eléggé megfogyatkoztak. Paul a konyha felé veszi az irányt, mozgása kizökkent elmerengésemből és szememmel követem ahogy eltűnik a nappaliból. Hangos nevetgélés szűrődik ki a - per pillanat - fiúk által birtokolt helyről és hirtelen halkulás jelzi Paul megérkezését amivel megtöri szórakozásuk pillanatát. A velem szemben álló fiú elgondolkodó tekintete szinte égeti arcomat. Határozott mozdulattal indul el a nappaliba és leül a kanapéra. Tekintetével hol a tévére hol pedig rám vet egy pillantást, majd egy mélyről jövő sóhaj után megpaskolja maga mellett a helyet. Teszek egy-két határozatlan lépést majd megállok.

- Miért... - nem fejezem be, igazából azt se tudom mit szerettem volna kérdezni egyszerűen megakartam törni a csendet. Szeretnék feloldódni és búcsút mondani a feszültségnek. Liam felém kapja a fejét és elkerekedett szemekkel várja a folytatást. Megint a kanapé fele indulok, Liam tekintetével végigkíséri mozdulataimat. Leülök.- Hallottam Paul-tól, hogy kellene egy kis segítség. - a szavak mintha marnának belülről, megköszörülöm a torkomat ezzel hátha enyhítem a kellemetlen érzéseket. Összeráncolja a homlokát.

- Nem, minden rendbe van, nincs nagy szükségünk a segítségre. - mondja némi magabiztossággal.

- Nem úgy értem, hanem.. - hanem Paul mondta, hogy jöjjek és legyek veletek amíg újból teljes erővel nem tudtok újra színpadra állni, addig ha nem gond itt laknék - Mindegy. - elmosolyodik és várja a következő kezdeményezésemet, most viszont azt szeretném ha ő kérdezne.

- Khm.. - köszörüli meg a torkát és egy nagy sóhaj szökik ki a száján.- Tudtam, hogy jössz. - hosszú lesz ez a beszélgetés. A betűk, szavak, mondatok kínkeserves lassúsággal hagyják el a szánkat. Minden levegővétel keserves. Gondoltam, hogy tisztába van azzal itt leszek. De vajon várt is?

- Ühüm. - a konyha felé nézek ahol egyszer-egyszer lehet látni a fiúkat.- Nehéz? - hirtelen jött kérdés, még magam se tudom mire értettem. Meglepődött tekintete gyorsan elillan mikor megtalálja az egyik megoldást egyszavas kérdésemre.

- Eleinte az volt, kissé elveszettnek éreztük magunkat, de hamar összerázódtunk. Paul sokat segít. - egyetértően bólogatok de előre törekszik a kíváncsi oldalam.

- Zayn? Louis? - valahogy most nem tudok egy épkézláb mondatot kicsikarni magamból, pedig nagyon erőlködök. Liam sóhajt, összeszedi minden mondanivalóját.

Tudom most nehéz neki és társainak is. Kevesebben maradtak és ez az a veszély is fennállt, hogy rajongókat veszítenek. Sok mindent kellett átgondolniuk, bár szerintem egyértelmű volt a folytatás. Nagyon sokat segítenek a rajongók. A sok támogatás és a mérhetetlen szeretet tartja csúcson a fiúkat. Mindenki kíváncsi volt Zayn távozási okára. Később lehetett csak megtudni, hogy új, önálló életet szeretne kezdeni. Mindenkinek eljön az a pillanat az életében amikor szeretne újítani, szeretne kilépni a szürke hétköznapokból. Ez pedig hihető, hisz életük ugyanabban az ütemben zajlott minden áldott nap. Kiszakadt a szürkeségből, magára hagyva ezzel társait. Aztán...aztán jött Louis. Senki nem tudja távozásának okát. Még az is titok, hogy önakarat, vagy kidobták.

Kíváncsian figyelem Liam mozdulatait és gondolkodó arcát. Egyszer-egyszer hátra pillant a konyha felé a fiúkat keresve. A háttérzajokon kívül már csak a velem szemben ülő fiú hangját lehet hallani, a szavak pedig az eddigiekkel ellentétbe csak úgy ömlenek szájából.

Halóka!

Sok-sok késés, de itt az új rész. Bocsánatotokat kérem a késői időér! Remélem elnyeri a tetszéseteket, lusta vagyok leellenőrizni úgyhogy nézzétek el nekem az esetleges hibákat. :) Köszönöm szépen a társblogaimnak, hogy velem vannak, nagyon hálás vagyok és remélem látni fogom véleményüket erről a részről.

Szerencsére már találkoztam olyan blogokkal ahol kint van a kis maci és nagyon megörültem! :) Köszönöm szépen! Csatlakozz és szerezz te is örömet! :)

Köszönök mindent!

Sok puszi

DoLil xx